Mi is az a horgolás tulajdonképpen? A technika neve sok nyelvben a készítéséhez használt horgas végű tűből eredeztethető. A horgolás eszköze egyetlen kampós végű, acélból, fából, csontból vagy műanyagból készült horgolótű, mellyel a szemeknek nevezett, folyamatosan képzett hurkokat készítjük. A horgolásnak nagyrészt valamilyen más kézimunka-technikát utánoz, például a kötést, a vert csipkét stb.
Láncszemek vagy más néven levegőszemek horgolásával kezdünk meg minden munkát. A mintaképző elemet pálcikának, pálcának (régiesen lábnak) nevezzük, ezek sokfélék lehetnek. A horgolás ezeknek az alapelemeknek meghatározott módon való ismétlődéséből, összekapcsolódásából áll.
Más kézimunka-technikák története a régmúlt időkig nyúlik vissza, köszönhetően a nagyszámú tárgyi bizonyítéknak, írott forrásnak és képi ábrázolásnak. A horgolás eredete azonban homályba vész. Horgolt darabok nem maradtak fenn, míg kötött munkákat az ókori Egyiptomból is ismerünk, a ma ismert horgolástechnika a 16. században fejlődött ki, ekkor kezdtek el hurkolt csipkéket készíteni. A technika egyszerűsége miatt azonban feltételezhetjük, hogy a horgolás nagyon-nagyon régen, még az újabb kőkorban alakult ki, mégpedig a csomó nélküli, egyszálas fonásból. Ez a technika úgy nézett ki, hogy a fonalat kézzel fonták, hurkolták össze egybefüggő felületté. A horgolásnak is ez az alapja, a különbség csak az, hogy ma egy horgos végű tű segítségével hurkolják egymásba a fonalat. Azt mondhatjuk tehát, hogy a horgolás alapötlete az ősi időkre nyúlik vissza.
Ám az nagyon érdekes, hogy a görögök és a rómaiak nem ismerték ezt a módszert. Az I. századból azonban már vannak az észak-egyiptomi emlékek között csipkeszerű fejkötők.
A horgolás eredetéről több elmélet is napvilágot látott. Az egyik teória szerint a technika Arábiából származik, és innen terjedt szét keleti irányban az arab kereskedelmi útvonalakat követve egészen Tibetig, nyugat felé pedig Spanyolországig. Más vélekedések szerint Dél-Amerikából eredeztethető, ahol primitív törzsek használták szertartásaikhoz. A harmadik, és egyben legelterjedtebb nézet szerint Kínából származik, ahol fennmaradtak korai háromdimenziós babák, melyek horgolással készültek.
Azonban nincsenek bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy milyen régi ez a technika pontosan, illetve honnan ered. Az 1500-as évekből vannak források, melyek említenek egy horgoláshoz hasonlatos technikát, melyet olasz apácák készítettek a templomi textíliák díszítésére. A 16. század előtt azonban Itáliában sem volt ismert ez a kézimunka.
Kutatások azt valószínűsítik, hogy a horgolás egy ősi kínai technikából fejlődött ki, mely ismert volt Törökországban, Indiában, Perzsiában és Észak-Amerikában is, és amely az 1700-as években jutott el Európába. Ennek a technikának az alapja, hogy egy kifeszített vászon alatt vezették a cérnát, melyet egy horgas végű vékony tűvel húztak át az anyagon. A tűt újra az anyagba szúrták, és még egy hurkot húztak fel, melyet az előzőn átvezettek, ezzel láncszemeket képezve. A 18. században aztán a vásznat elhagyták, és a “levegőben” készítették a hurkokat. Az 1800-as évek elején aztán elkezdődött a horgolás gyors ütemű fejlődése, ekkortól kezdtek el írásos leírásokat közölni. Addig ugyanis nem voltak írott vagy rajzolt minták, a formavilág és a technika generációról generációra öröklődött.
Magyarországon a középkorban tűnt fel a hurkolt csipke, és hamar elterjedt, a népművészet is nagyon korán átvette. Elsősorban szélcsipkék készültek horgolással. III. Béla király feleségének sírjában aranycsipkét találtak, ami egy főkötő része lehetett. Horgoltnak még nem nevezhető, mert nem bizonyítható, hogy horgolótűvel készült. Talán hímzőtű segítségével hurkolták a fonalat csipkévé.
Napjainkban főként az USÁ-ban és Japánban éli újra reneszánszát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése